Akár most vágsz a tyúktartásba, akár már rögös évtizedek tapasztalatai állnak mögötted, egy biztos: amikor új tyúkokat veszel, a tojáshozam még mindig kiemelt szempontot jelent számodra. Ahogyan a prófécia mondja: madarat tolláról, tyúktartót tyúkjáról – és amikor a tojástermelésről van szó, ez fokozottan önbeteljesítő jóslattá válik.

Jelenleg több száz elismert tyúkfajta van a világon. Ezekből vannak, amelyek kifejezetten gazdasági hozamra lettek kitenyésztve, illetve léteznek olyanok, amelyek már az 1800-as évek végén is dísztyúkoknak számítottak. Ennélfogva pedig, vannak fajták, amelyek már kitenyésztésükkor borzalmas gazdasági hozammal lettek megáldva. Mindemellett léteznek olyanok, amelyek a termelésük számottevő hányadát elveszítették napjainkra az emberi gyarlóságnak és a tenyésztői nemtörődömségnek köszönhetően.

Ebben a cikkben először szétoszlatunk néhány mítoszt a tojó- és kettőshasznú hibridekről. Ezt követően megismerünk tíz tyúkfajtát, amelyek kitenyésztésekor a tojáshozam valamelyest szempont volt. És végül párhuzamba állítjuk a kettőt egymással, választ keresve arra a kérdésre, hogy számodra melyik megoldás érné meg a legjobban.

Minden, amit érdemes tudnod a tojóhibridekről

A tojóhibridek kitenyésztése

A hibrid baromfitenyésztés fő alapelve az, hogy két, egymástól (genetikailag) a lehető leginkább különböző tyúkállomány keresztezésével olyan elsőgenerációs utódok keljenek, amelyek gazdasági teljesítménye jelentősen nagyobb, mint a szülőpároké volt.

Ezt úgy érik el, hogy egy vagy több fajtából összeállítanak három-négy, száz-száz (1 kakas és 9-10 tojó) családból álló vonalat, amelyeket évtizedeken át, gyakran eltérő létesítményekben, egymástól elzártan nemesítenek.

Minden vonal esetében eltérő a szelekciós szempont. Tojóhibridek esetében a tojástermelés mindegyik vonalban közös aspektus, viszont emellett pl. az egyik vonal nemesítésekor a tojás méretére, másik vonalnál a tojáshéj erősségére, harmadiknál a tojáshéj és a sárgájának tónusára, negyediknél pedig a robosztusságra is kiemelt figyelmet fordítanak. Ezek az ún. felmenő vonalak erősen beltenyésztettek, ezért az immunrendszerük rendkívül gyenge. Így ez a szakasz nagyon erős infrastrukturális és pénzügyi hátteret, illetve szakértelmet kíván meg.

Viszont a vonalak nemesítésekor még egy szempont előtérbe helyeződik. Mivel a hibridek létrehozásának célja két, egymástól genetikailag a lehető leginkább különböző szülőpár keresztezésével a legjobb termelésű utódok létrehozása, ezért „egymásra is rászelektálják” ezeket a vonalakat. Tehát próbaképp párosítanak két vonalból egy-egy családot egymással, és csak azokat a családokat hagyják meg és szaporítják fel vonalon belül, amelyek esetében a vonalak közti próba csoportpárosításokból kelő utódok a lehető legjobb gazdasági paramétereket adják.

A nemesítő munka végére elérkeznek három-négy olyan vonalhoz, amelyek genetikailag a lehető leginkább különböznek egymástól, merthogy minimum tíz-tizenöt generációra visszamenőleg rendelkeznek csak közös felmenőkkel. Ezek a vonalak továbbra is – ipari mértékben – alacsony létszámúak, és rendkívül kényesek. És ebben a formában nem lennének alkalmasak árusításra, hisz a megcsappant immunitásuknak megfelelő tartási körülmények különösen sok pénzt kívánnak meg.

A négyvonalas hibridek (pl. Tetrák) esetében, a felmenők gyenge vitalitását egy ún. double cross keresztezési technikával küszöbölik ki. Tehát a négy vonalat páronként összeteszik egymással, és az ebből kapott két „kombinált” vonal lesz a szülőpár vonal. Azaz, az egyik ilyen kombinált vonal fogja szolgáltatni a hibridek anyját, a másik pedig a hibridek apját. A kikelt szülőpárokat már el lehet adni, ugyanis a két-két vonal párosításával a beltenyésztettségből eredő csökkent immunitást kiküszöbölik.

A szülővonalak párosításával (amelyek szintén tíz-tizenöt generációs távolságra vannak egymástól) megkapják a hibrideket, amelyek rendelkeznek a négy kiindulási (nagyszülő) vonal összes értékmérő tulajdonságával, viszont a tojástermelésük nagyobb, mint a szülőpároké volt. Ez a nagyobb gazdasági hozam azzal magyarázható, hogy a hibrid generáció a lehető legtöbb gén esetében a két szülőtől eltérő génváltozatokat (allélokat) örökölt. Ergo az utódok azokra a tojástermelést visszaszorító recesszív allélokra* heterozigóták. Ezt a jelenséget heterózisnak nevezzük, és a mértéke megegyezik a heterozigóta gének arányával.

Recesszív allél = az utódnak mint az anyjától, mint pedig az apjától meg kell kapnia ahhoz, hogy érvényesülni tudjon.

Éppen emiatt, ha a hibrideket (pl. egy Tetra SL tojót egy Tetra SL kakassal) párosítanál, a kikelt új generáció már nem rendelkezne azokkal a markáns gazdasági tulajdonságokkal, mint amelyekkel a hibridek bírtak. Ez azért történne, mert ekkor a szóbanforgó (termelést visszaszorító) gének közül már lennének olyanok is, amelyeken a két génváltozat (allél) azonos lenne, tehát a hatása minden bizonnyal érvényesülni tudna. És igen, ez a heterózis csökkenését okozná.

És így a hibridek nem tekinthetők fajtának, mivel a tulajdonságaikat képtelenek teljes mértékben örökíteni a következő generációkban.

A tojóhibridek neme jellemzően már napos korban, a csibék színe alapján megállapítható. Ezt a nemi kromoszómához kötött, a tollazat színéért felelős gének (pl. ezüst, sávozott stb.) tudatos felhasználásával érik el. Azt használják ki, hogy a (Z) nemi kromoszómán lévő géneket az anyák csak a fiaiknak tudják átadni, a jércéknek nem. Ezért pl. míg a jércék fehérfarkú vörösek lesznek, addig a kakasok hófehérek; vagy míg a jércék feketék vagy „hamis” nyírfák, addig a kakasok kendermagosak / sávozottak. A tojóhibrid kakasok nagyon rossz hústermeléssel rendelkeznek, így még napos korban elaltatják őket.

Milyen tojóhibridek léteznek?

Alapjáraton a tojóhibrideket két csoportba soroljuk: fehér héjú, illetve barna héjú tojást tojók. Mára már kitenyésztettek színes (a csokibarnától az olíváig) héjút tojókat is, de ezek Magyarországon még nem terjedtek el.

Fehér héjú tojást tojók

A fehér tojást tojókat többnyire Leghornokból nemesítik. Jellemzően kisebb testtömegűek (kb. 1,5-1,7 kg), hengerszimmetrikus testalkatúak, jellemre pedig kellőképpen tűzről pattantak. A takarmányra valamelyest érzékenyebbek, különösképpen a kalciumtartalomra. Magyarországon részben a jellemük, részben pedig a fogyasztói szokások miatt viszonylag ritkák.

Nemzetközi szinten a gyakori fehér héjú tojást tojó tojóhibridek (1. táblázat) a következők:

• Tetra Superb (Magyarországon fel-fel bukkan)
• Dekalb White
• ISA White
• W80
• Lohmann LSL

Barna héjú tojást tojók

A barnát tojókat a klasszikus barna tojást tojó fajtákból (pl. Rhode Island Red, Rhode Island White, New Hampshire, sávozott Plymuth Rock stb.) tenyésztették ki. Méretre valamelyest nagyobbak (kb. 2,0-2,5 kg), testalkatra zömökebbek, jellemre pedig nyugodtabbak. A takarmány összetételére kevésbé érzékenyek, de az esetükben is fontos a kiegyensúlyozott tápanyagtartalú takarmány biztosítása.

Magyarországon a leggyakrabban fellelhető barnát tojó hibridek (1. táblázat) a következők:

• Tetra-SL LL
• ISA Brown
• HyLine Brown
• Lohmann Brown
• Bovans Brown
• Bábolna Harco

Tojóhibrid	Héj színe	Tojástermelés (72. élethét)
Dekalb White	fehér	331
W80	fehér	329
Tetra-SL LL	barna	319
ISA Brown	barna	316
HyLine Brown	barna	320
Lohmann Brown	barna	308
Bovans Brown	barna	321

Megjegyzés!

Az 1. táblázatban szereplő adatok nem a hivatalos brosúrákból származnak, hanem kifejezetten „free range”, illetve „organic” körülmények mellett végzett, a tojástermelés vizsgálatát célzó tanulmányok eredményei. A táblázat a fiatal, első tojóciklusukban lévő tojók (18-72 hetes) tojástermelését tükrözi, és nem a letojt tyúkokét.

E mellett, az adatokat egyedül és kizárólag viszonyítási alapként célszerű számba venned. A tojástermelés a genetikai adottságok mellett számos környezeti tényezőtől is függ, amelyek szabadtartásban akarva akaratlanul megjelennek. Ezek a következők lehetnek:

• takarmányozás (ez a te döntésed mindig)
• higiénia (szintúgy)
• a madarak egészségügyi állapota (részben függ az előbbi kettőtől)
• a világos órák száma
• hőmérsékleti paraméterek
• napi mozgás

Mit jelentenek a kettőshasznú hibridek?

A húshibridek kitenyésztése kb. 80 éves múltra tekint vissza. Az akkori és a jelenlegi típusok fejlődési üteme között eszméletlen nagy a különbség: míg az 1950-es években kb. 12 hét alatt érték el a 2,0-2,5 kg-os vágósúlyt, addig napjainkra ez az időszak 7 hétre rövidült. Ezek az adatok az elmúlt két évtizedben bejárták a sajtó minden zegzugát, aminek következményeképp egy vásárlói paradigmaváltás kezdődött. Egyesek teljes mértékben fellázadtak ez ellen, és azt mondták, hogy hajlandók több pénzt kifizetni a csirkehúsért, ha az nem tömeggyártmány.

Természetesen az ipar (élén a Hubbard-dal) kapva kapott ezen az üzleti résen, megalkotva a lassabb fejlődési ütemű brojlereket. A jobb marketing elérése érdekében, a tanyasi jelleget szerették volna velük megtestesíteni, ezért kifejezetten alternatív tartási rendszerekre optimalizálták őket. Attól függően, hogy az alternatív rendszer mennyire alternatív, és a lassabb brojler mennyire lassú, a kakasok extenzív tartás esetében kb. 10-14 hetes korukra érik el a 2,0-2,5 kg-os, vágásra ideális tömeget.

Viszont mivel az alternatív rendszerek infrastrukturális háttere drágább, mindemellett a lassabb fejlődési ütem rosszabb takarmányhasznosítást eredményez, ezért legalább a szülőpárokon pénzt szerettek volna spórolni. És erre egy nagyon jó megoldás volt, ha a nagy tömegű, (ipari szempontból) borzalmas tojástermelésű brojler anyai szülővonalakat valamivel kisebb méretűre, és jobb tojástermelésűre alakítják át.

Az ipari klasszikus, gyors növekedési ütemű modern brojlereket (pl. ROSS – Aviagen) általában a fehér Cornish (Indiai viador) és a fehér Plymouth Rock fajtákból tenyésztik ki. Ahhoz, hogy elérjék a kívánt lassabb növekedési ütemet, illetve a szülőpár anyák jobb tojástermelését, ezeket kiegészítették a barna tojásokat tojó tojóhibridek esetében részletezett fajtákkal, mint a Rhode Island Red vagy a New Hampshire. Ez akarva akaratlanul azt hozta magával, hogy az így kapott közepes fejlődési ütemű brojler jércék tojástermelése egy tehetségesebb tanyasi tyúkéval kezdett vetekedni, ahogyan az a 2. táblázatban is látható. Csakhogy, a brojler vonal miatt hajlamosak túlenni magukat, és elhízni, ezért a takarmányt mindenféleképp érdemes rájuk szabni (140-150 gramm / egyed).

Ilyen közepes növekedési ütemű brojlerek a következők:

• Redbro (vörös)
• Master Gray (színes)
• Bábolna Super Harco (színes)

Ezt kihasználva rájöttek, ha valamivel lentebb viszik a fejlődési ütemet, és ezzel párhuzamosan feltolják a tojástermelést, akkor a tojóhibridekkel szembeni etikai aggályok is legalább alternatív rendszerekben megoldódnak. Merthogy, a kakasokat még ha lassabban is, de gazdaságosabban fel tudják nevelni, ezt tetézve a letojt tyúkokat a termelés után le lehet vágni, mert jó nagyra megnőnek.

Így kitenyésztették a lassú fejlődési ütemű brojlereket is, amelyek jércéi már szinte a tojóhibridek tojástermelésével rendelkeznek. Egyes esetekben (pl. Lohmann Dual) a vonalra egy recesszív törpe gént is rávisznek, amelynek célja a takarmányfogyasztás csökkentése, ami nem megy a tojásméret kárára. De mivel a törpeségért felelős gén (Z-) nemi kromoszómához kötötten öröklődik, és recesszív, ezért csak a tojók esetében nyilvánul meg. Ez a 2. táblázatban látható paradoxont okozza, ugyanis a Lohmann Dual tojók a legkisebbek, míg a kakasok az egyik legnagyobbak.

A lassú fejlődési ütemű brojlerek a következők:

• Shaver Farm (vörös)
• Shaver Farm Q (vörös kopasznyakú)
• Tetra H (vörös)
• ISA Dual (vörös)
• Lohmann Dual (színes)

Hibrid	Becsült éves tojáshozam	Kakasok tömege (12. hét)	Tojók tömege (1. év)
Redbro	150-160	2,78 kg	3,25 kg
Farm	170-190	2,23 kg	3,00 kg
Master Gray	140-160	2,80 kg	3,25 kg
Farm Q	170-190	2,01 kg	3,00 kg
Super Harco	170-190	2,40 kg	2,95 kg
Tetra H	190-200	2,10 kg	2,75 kg
ISA Dual	260-270	1,79 kg	2,75 kg
Lohmann Dual	240-250	2,40 kg	2,05 kg

Dísztyúkok

A következőkben átbeszéljük azt a tíz tyúkfajtát, amely a 2010-es EE Díszbaromfi Fajtaleíró könyvben szereplő tojástermelési adatok alapján a legtöbb tojást tojja az elsőtől számított 52 hétben. Olyan fajtákat választottam meg, amelyek esetében Facebook csoportokban egy könnyed kutatómunkával találhatsz megbízható magyar tenyésztőt.

És csak hogy ne zavarjak össze senkit: a cikkben szereplő leírások nem fajtaleírások, a bejegyzés célja nem a fajtasztenderd szerinti ideális küllemű tyúkok tárgyalása, hanem a fajták háztáji tyúktartói szinten történő megismerése. A jelenleg hatályban lévő 2024-es EE Fajtaleíró Könyvben a mintaképek is eltérőek lehetnek, ezért mind a videókban szereplő madarakat, mind pedig a képeken láthatókat csak a megismerés szintjén szabad kezelned.

A fajtákat a történetükön keresztül fogjuk tárgyalni. Ez azt eredményezi, hogy ez a fejezet még a visszatérő olvasók számára is szokatlanul hosszú lesz. Csakhogy, véleményem szerint egy tyúkfajta szerepét, és a benne rejlő potenciálokat egyedül úgy érthetjük meg igazán, ha körbejárjuk azt, hogy miként és milyen célból lett kitenyésztve; illetve nyomon követve, hogy mit kezdtünk velük mi, tyúktartók és tenyésztők, az elmúlt ötven-százötven évben.

1. Leghorn

Az 1800-as évek elején, Olaszország egy – akkoriban – különösen gyenge fejlettségű mezőgazdasági régiójában, Livornoban, természetes szelekció útján létrejött egy kiemelkedő tojástermelésű parlagi tájfajta. Ezek a madarak kiváló élelemkeresők voltak. Kistestűeknek számítottak, így alacsony takarmányfogyasztással nagy tojástermelést értek el. A kiváló gazdasági teljesítményük miatt 1852-ben importálni kezdték őket Amerikába.

Az első írásos bizonyíték 1865-ből származik, amelyben a származási helyük angolosításából Leghornként hivatkoznak rájuk. A fajta itt berobbant, 1874-ben négy színváltozatban (fehér, fekete, világosbarna, sötétbarna) elismerte az Amerikai Baromfi Egyesület (APA) sztenderd fajtaként. Innentől az útja felfelé ívelt. Az 1870-es években megérkezett az Egyesült Királyságba, ahol (növelve a gazdasági értékét) nagyobb testméretet szelektáltak rá (a testtömegük 2,0 kg-ról 2,5 kg-ra emelkedett).

És itt elérkezünk a Második Ipari Forradalomhoz. A nagy fogyasztói igény azt idézte elő, hogy a tojás tömeggyártmány lett. És az egész tojásipar kezdetben egyetlen egy fajta köré épült, amely nem volt más, mint a Leghorn. Magyarországon a szocializmus idején, az 1950-es években vetette meg a lábát, és a leginkább tojásgyárakban bukkant fel.

Akármennyire is tűnhet ez sikeresnek, ez azt idézte elő, hogy a hibridtenyésztés megjelenésével a fajta kvázi ketté szakadt: létrejött a gazdasági Leghorn, illetve maradt a sztenderd változat. És az idő a Leghornból nemesített tojóhibridek malmára hajtotta a vizet. Olyannyira, hogy az APA „felépülőfélben” lévő fajtaként kategorizálja még napjainkban is, és Európa-szerte csak a kis baromfitenyésztők munkája tartja életben.

Megjelenését tekintve tipikusan tojótípusú: a taraja viszonylag nagy, a törzse hengeres, és az EE változatnak legyezőszerűen nyílt a farka. A parlagi tyúk múltja miatt nagy helyigényű, mozgékony, kíváncsi, felfedező alkat, amellyel ha az ember kiskorától kellő időt tölt, akkor nagyon barátságossá válik. A kakasok 2,0-2,7 kg-osak, és említésre méltóan termékenyek. Az 1,7-2,2 kg-os tojók – megfelelő takarmány mellett – évente nagyjából 240-260 darab, 55-60 grammos, fehér héjú tojást raknak. Kotlásra abszolút nem hajlamosak. Az EE fajtaleírás csak a fehér változatot tekinti sztenderdnek.

2. Amrock

1948-ban, a Marshall-terv keretein belül az USA egy jelentős helyreállítási csomagot küldött a második világháború során lebombázott Németországnak. És ebben a csomagban benne volt pár, akkor még a virágkorát élő sávozott Plymouth Rock tyúk is, amelyek a kiváló húsminőségükről, jó tojástermelésükről, illetve nyugodt természetükről voltak híresek.

Telt múlt az idő, és míg az amerikaiak egyre inkább elkezdték dísztyúk irányba tolni a fajta szelekcióját, addig a németek épp ellenkezőleg: az „Amerikanischer Rock” jó értékmérő tulajdonságain fellelkesülve, fel szerették volna erősíteni azokat. 1958-ban egy külön fajtaként elfogadta a német egyesület, majd pedig 1961-ben Európa-szerte elismertté vált.

Magyarországra érkezése korántsem volt annyira jól dokumentált. A nagy klasszikusok, mint Báldy Bálint, a Plymouth-ot megemlíti a könyveiben, de az Amrock-ra külön nem tér ki. Feltehetőleg az elismerése után, az osztrák-, illetve német-magyar tenyésztői kapcsolatok révén, a kommunista mezőgazdaság centralizációjával szemben érkezhetett.

Az Amrock egy nagy törzstérfogatú, robosztus, kompakt fajta. Első benyomásra egy klopfolni való húsdarabra emlékeztet. A Plymouth-tal ellentétben, a gazdasági tulajdonságait még nem veszítette el. A kakasok nyugodt jellemű, sárga lábú behemótok, amelyek mintegy 3-4 kg-ra nőnek. A tojók 2,5-3,0 kg-osak, évente 200-220 darab, 58-65 grammos, sárgás-barna vagy barna héjú tojást tojnak. Kotlásra ritkán hajlamosak. A csibék neme napos korban megállapítható: a kakasok lába, pihézete és feje szembetűnően világosabb, mint a jércéké. Egyedül a sávozott színváltozatban elfogadott.

3. Australorp

Az 1890-es években, egyenesen William Cook-tól, az Orpington atyjától, fekete Orpingtonokat importáltak Ausztráliába. Ezeknek küllemben sok közük nem volt a mai Orpingtonokhoz: feszesebb tollazattal, magasabb tartással és valamivel jobb tojástermeléssel bírtak.

Az ausztrál tyúkászok gazdasági szempontból egy hatalmas potenciált láttak bennük. Rájöttek, ha feljavítanák a tojástermelésüket Minorka és fehér Leghorn fajtákkal történő keresztezéssel, illetve kiegészítenék ezt a Langshan hústermelésével, akkor egy kiváló értékmérő tulajdonságokkal felruházott kettőshasznú fajtát hozhatnának létre. És nem tévedtek.

A fajta rekordokat döntött: egy jól dokumentált 1922/23-as versenyen hat tojó 365 nap alatt 1857 tojást tojt (309,5/egyed), illetve egy tojó 365 nap alatt 364 tojást rakott le, és mindezt mesterséges világítás nélkül. Ezek a számok felveszik a versenyt egy mai tehetségesebb kettőshasznú tojóhibrid teljesítményével. Viszont kotlásra nem voltak hajlamosak.

Éppen ezért, Ausztrálián kívül „Ausztrál [Haszon] Orpington”-ként hivatkoztak rájuk. Mivel mind megjelenésben, mind pedig termelésben teljesen eltértek az akkora már dísztyúkosított, puffos tollazatú és annál is rosszabb tojástermelésű angol Orpingtonoktól, ezért 1929-ben külön fajtaként fogadták el őket az USA-ban.

Valamikor az 1930-as évek végén érkezhettek a kontinentális Európába, ezen belül a német-holland határhoz. A németeket éppen bombázták ekkor, ezért az európaisítást a hollandok végezték el. A hollandok célja a tojástermelés növelése mellett a küllem feljavítása is volt. Ezt Rhode Island Red, illetve New Hampshire fajtákkal történő keresztezéssel célozták elvégezni.

A „javítás” megfelelő szervezettségének hiányában, a holland Australorpok farka ahogyan nőtt, a tojástermelésük egyre inkább csökkent. A díszes faroknak nagy ára volt: a fajta elveszítette a tojástermelésének mintegy egyharmadát, és kotlásra is hajlamossá vált. A háborúból éppen kilábaló Németországban is a holland változatot részesítették előnyben, ezért egész Európában 1953-ban ezeket fogadták el sztenderdként.

Mára már a fajta európai változata árnyéka múltbéli önmagának. Az éppen hatályban lévő EE fajtaleírás követelményeivel ellentétben, még napjainkban is a díszes farkat előtérbe helyezik a gazdasági termeléssel szemben. A nagyobb farok elérése végett rosszabb tojástermelésű fajtákkal keresztezik, amely a hústermelést is lerontja. Némelykor valamilyen nagytestű fajtával párosítják, és ezek noha jó hústermelők, a fajtaleírásnak szinte semennyire nem felelnek meg.

Az Australorp egy közepes méretű, élénk tyúkfajta, ami relatíve hosszú és széles törzzsel bír, amelyhez a tollak jól feszülnek. A kakasok szelíd, nyugodt természetűek, 2,5-3,0 kg-ot nyomnak. A tojók 2,0-2,5 kg testtömegűek, évente átlagosan 190-220 darab, 55-60 grammos, világosbarna héjú tojást tojnak. A jércék a tojástermelést kb. 23-25 hetesen kezdik el. Kotlásra hajlamosak. Jelenleg a fekete, a fehér és a kék-szegélyes színváltozatok az elfogadottak.

4. Itáliai

A Leghorn nem sokkal az 1870-es évekbéli Egyesült Királyságban végzett térhódítása után Németországba is megérkezett. A németek csodálták a tojástermelését. Csakhogy mediterrán gyökerekkel, ipari körülményekre szelektálva nehezen bírta a zord észak-németországi időjárást, ahogyan az akkori baromfitartási körülményeket is. Ennek okán, az importált állományoktól keltetett első generáció termelése is már jelentősen lecsökkent. Mindemellett a tojók tömege túlzottan alacsony volt, így a letojt tyúkok fogyasztásra kevésbé voltak alkalmasak. Tehát röviden: noha jók voltak, mégsem tudták kielégíteni a német háztartások igényeit.

Éppen ezért, a helyi tenyésztők a fejükbe vették, hogy a Leghornból kiindulva megtestesítik a parlagi tyúk ideálját. Egy olyan fajtát szerettek volna létrehozni, amelynek tojói nagyobb testmérettel rendelkeznek a teljeskörű gazdasági kihasználás végett (Suppenhühn – levestyúk). Emellett jó tojástermelő is, viszont ez nem megy a strapabírása kárára. És a legfontosabb, hogy mindezt minimális takarmányfogyasztással érje el, szóval legyen jó élelemkereső is.

A Leghorn parlagiasítása egy nagyon komplex folyamat volt. Valószínűleg barna Leghornokból indultak ki, amelyeket elkezdtek szigorú követelmények mentén szelektálni méretre, tojástermelésre és robosztusságra. Ezen felül, keresztezték a térségbéli – egyébként olasz felmenőkkel is rendelkező – fehér tojást tojó tanyasi tyúkokkal, valamint Maláji viadorokkal és Dorkingokkal is. Mindennek a célja az volt, hogy növeljék a fajta robosztusságát és méretét.

A BDRG az Itáliait a Leghorntól különálló fajtaként 1894/95-ben fogadta el, fogoly színben. Azóta még huszonegy színváltozatban tenyésztették ki, amelyeket különböző fajtákkal történő (ezüst – Dorking; fehér – fehér Leghorn; fekete – Minorka; porcelán – Sussex és Hamburgi, később Maláji viador, illetve porcelán Orpington; vörös – Rhode Island Red stb.), illetve a színváltozatok közötti keresztezésekkel (pl. vörösnyergű, ezüstszínű narancs vállal) értek el.

Az Itáliai egy közepes méretű, hosszú hátú, feszes tollazatú, elegáns és élettel teli szárnyas benyomását kelti. A kakasok 2,25-3,0 kg-osak (fogolyszínű: 2,5-3,0 kg), különösképpen termékenyek. A tojók 1,75-2,5 kg-osak (fogolyszínű 2,0-2,5 kg), és kb. 170-190 darab fehér héjú, 55-65 grammos tojást raknak. A jércék kb. 22-26 hetesen kezdik el a tojástermelést. Kotlásra nem hajlamosak. A Magyarországon gyakori színváltozatok a következők: fogolyszínű, kék-fogolyszínű, ezüstszínű, izabella (gyöngyszürke-ezüstszínű narancs vállal vagy röviden gyöngyszürke-narancs), karvalyszínű, babos.

5. Brakel

A Németalföldön már az 1400-as években kiemelkedő tojástermelési adottságokkal bíró parlagi tyúkok kapirgáltak. Ezeknek az őseit a Közép-Keletről importálták még a keresztes hadjáratok idején. Ez ahhoz vezetett, hogy az újkori németalföldi parasztházi udvarokban eltérő küllemű tyúkok éltek és keveredtek egymással évszázadokon át. Viszont a fő szelekciót nem a gazdák, hanem a természet végezte. És ez azt eredményezte, hogy a különböző természeti adottságú falvakban eltérő testalkatú és termelésű parlagi tyúkok jöttek létre.

Az 1800-as évek közepén elkezdték ezeket a kapirgálókat bizonyos szempontok mentén egységesíteni. A szóbanforgó tyúkokat a tenyésztői viták és nézeteltérések miatt két fajtába tömörítették. Az egyik fajta a Nederbrakel lett, amelybe a Brakel környéki gazdag termőföldekre formálódott, nagyobb testméretű, jól kotló tyúkokat gyűjtötték. A másik fajtába a Kempen (Campene) környéki silány, homokos földekre optimalizálódott Campeni tyúkok kerültek, amelyek noha kisebb testtömeggel rendelkeztek, de többet tojtak, és jelentősen jobb élelemkeresők voltak.

A két fajtát 1884-ben ismerték el Belgiumban és Hollandiában. A rájuk felépülő tenyésztői egyesületek eszméletlen módon rivalizáltak egymással. Így negyvenkét évvel a különálló sztenderdizálás után, a belga és holland egyesületek úgy döntöttek, hogy közös sztenderd alá veszik őket. Végül 1962-ben leegyszerűsítették a fajta nevét Brakelre, amelyet a holland egyesület visszacsatolva a régi holland írásmódra, Braekel néven jegyzett be.

A Brakel tyúkok modern története korántsem volt zökkenőmentes. Élő példája annak, hogy az őshonos európai fajták mennyire törékenyek. Az első és a második világháború során élelmezési célokra használták őket, ezért a számuk jelentősen megcsappant. És a hibridek által nyújtott hús- és tojáshozam miatt ezután már nem is akarták felszaporítani őket. Így pedig az 1970-es évekre szinte kihalt, és a belgiumi egyesület is elnémult.

Egy Arthur Terryn nevű úriember volt az, aki újra életet lehelt az egyesületbe, és csodával határos módon visszahozta a fajtát a kihalásból. Az ezüst változatot egy német ezüstszínű kakas, két belga ezüstszínű tojó, és 12 tenyésztojás felhasználásával élesztette újra. Az arany változatot az utolsó fennmaradt aranyszínű kakas és a már meglévő ezüst tojók párosításával támasztotta fel.

A Brakelek még napjainkra sem veszítették el a parlagi tyúk jellegüket, így pedig nagy helyigényű, önálló szárnyasok. A magas energiatartalmú, egyoldalúan gabonákból álló takarmányt célszerű mellőznöd, ugyanis könnyen elhízhatnak. A mai tenyésztői trendeknek köszönhetően a kotlási hajlamukat kezdik elveszíteni, viszont a tojástermelésük és az élelemkeresési képességük még töretlen.

A Brakel egy impozáns küllemű, elegáns de mégis élettel teli tanyasi tyúk benyomását kelti. A dúsan tollazott farkát kecsesen fenntartja, a törzsének fedőtollazata mutatósan (autoszómális) sávozott. A kakasok 2,0-2,8 kg-osak, és a nyakfedőkön kívül a teljes törzsfedőtollazatuk sávozott. A tojók 180-200 darab, fehér héjú, 55-65 grammos tojást raknak. A tojástermelést akár 19-20 hetesen is elkezdhetik. Kotlásra ritkán hajlamosak. Magyarországon csak az arany és az ezüst változatban kezdenek terjedni.

6. Sussex

Amikor a rómaiak Kr.u. 43-ban megszállták Nagy Britanniát, magukkal hozták az ötlábujjú tyúkjaikat is. Ezek az elkövetkező mintegy két évezredben elkezdtek keveredni a helyi, négylábujjú parlagi tyúkokkal. A létrejövő tájfajták kiváló zamatú és textúrájú húst szolgáltattak, illetve jellegzetesen fehérbőrűek voltak.

A Kenti, Sussexi és Surrey-i grófságok voltak a legalkalmasabbak baromfitartásra, így ezek a szárnyasok itt szaporodtak fel a leginkább. Egyes feljegyzések szerint némelykor a négy és az ötlábujjú tyúkokat ugyanazoktól az állományoktól keltették, de az utóbbiak a surrey-i régióban nagyobb arányban, jobban megszelektálva voltak jelen. Mindemellett az ötlábujjúaknak jobb húsminőséget tulajdonítottak, ezért a viktoriánus korban berobbanó Baromfi Láz idején ezeket egy külön fajtába sorolták (Dorking). A négylábujjúakat – alábbvalónak gondolva – pedig elkezdték keverni az Ázsiából importált (Brahma, Cochin) fajtákkal.

Az első hivatalos baromfikiállítás 1845-ben történt a londoni állatkertben, ahol először tekinthette meg az akkor még „régi sussexi”, vagy „kenti” jelzőkkel megkülönböztetett tyúkokat a nagyérdemű. Ezek a leginkább a mai barna, illetve barna porcelán változatokra hasonlíthattak. Ők látták el egész Londont tojással, viszont az értékes tulajdonságaikat egyre inkább kezdték elveszíteni az ázsiai fajták behatásainak következtében.

A vonalak hígulása egészen 1903-ig történt, amikor Edward Brown, egy környékbéli elismert baromfiipari újságíró fel nem hívta néhány sussexi gazdának a figyelmét arra, hogy ha így folytatják, ki fog halni a „régi sussexi” tyúk. Ez annyira megmozgatta a helybélieket, hogy S. J. Wade még abban az évben megalapította a Sussex Tyúk Fajtaklubot. Segítségére volt, hogy a fajtaleírás még 1902-ben elkészült, és el is fogadták.

A Sussex ezután számos színváltozattal (fekete-sárga columbian, sárga, ezüst stb.) bővült. Ezek közül a legérdekesebb a Koronázási (gyöngyszürke-fehér columbian), amelyet VIII. Eduárd koronázására tenyésztettek ki 1936-ban, mivel jól jelképezte a brit zászlót (piros – taraj, fehér – törzs, kék – nyakmintázat). Viszont VIII. Eduárd lemondott a trónról II. Erzsébet királynő apjának, VI. Györgynek javára, és a színváltozat ezzel a lendülettel ki is halt, olyannyira, hogy csak az 1980-as években élesztették újra.

A Sussex nemzetközi szinten azután kezdett el terjedni, miután megalakult a fajtaklub. Elsőként az Egyesült Államokat hódította meg, majd pedig a kontinentális Európát. Nagy Britanniában addigra már a Rhode Island mellett a Sussex volt a másik legnagyobb ipari termelő, specifikusan olyan vonalakkal, amelyek a gazdasági hozamra lettek szelektálva. Viszont a hibridek szépen lassan elkezdték kiszorítani, és így napjainkra csak a hobbi dísztyúk tenyésztők és génbankok tartják életben. Múltbéli virágkorát az ISA Sussex tojóhibrid őrzi.

Különösképpen jámbor fajta. A kakasok nem agresszívek, és a tojók sem tűzről pattantak. Repülni nem nagyon szeretnek, ezért egy kisebb kerítéssel is beérik. Kiváló élelemkeresők, a nagy füves kifutókat erősen meghálálják. A többi fajtával jól el vannak, viszont a temperamentumosabbak terrorizálhatják őket, ezért ha tojóhibridekkel vegyesen akarsz tartani néhányat belőlük, akkor érdemesebb inkább barna tojást tojókat venned közéjük.

A Sussex az átlagosnál nagyobb, hosszúkás, téglalapszerű doboz formájú, mély mellű és dús tollazatú tyúk benyomását kelti. A kakasok 3,0-4,0 kg közötti testtömeggel rendelkeznek. A 2,5-3,0 kg körüli tojók évente 180 darab, 55-60 grammos, krém vagy világosbarna héjszínű tojást tojnak. Kotlásra fokozottan hajlamosak, kiváló anyák. Magyarországon a fekete-fehér columbian és a barna porcelán a legelterjedtebb.

7. Bielefelder

Az 1970-es években egy Gerd Roth nevű német úriember a fejébe vette azt, hogy az addigra már éledező hibrid iparral szembe menve létrehoz egy olyan kettőshasznú fajtát, amely amellett, hogy nagyméretű kakasokat eredményez, jó tojástermeléssel is rendelkezik. A fajtát a következő öt alapelv szerint tenyésztette ki:

1. A kakasok és az egyéves tojók legyenek nagyméretűek.
2. A fajta húsminősége legyen kiváló.
3. A tojók tojástermelése legyen megfelelő.
4. A csibék neme napos korban legyen megállapítható.
5. A fajta rendelkezzen a háztáji körülményekhez szükséges robosztussággal.

Ehhez első generációban létrehozott két szülővonalat. Az apai vonal kialakítása során egy fogolyszínű Welsumi kakast keresztezett Amrock és a belgiumi kendermagos Malines tojókkal. A párosításból kelő csibék neme már napos korban eldönthető volt: a kakasok kendermagosak/sávozottak voltak, míg a jércék „hamis” nyírfaszínűek.

Az anyai vonalat egy fogolyszínű Welsumi kakas és New Hampshire tojók keresztezéséből kapta, az utódok egyöntetűen színkevert vörös columbianok lettek. Innen csak azokat a tojókat választotta ki, amelyek kellőképp szélesek voltak, illetve hengerszimmetrikus törzzsel bírtak.

Ezt követően összepárosította a sötét (színkevert) kendermagos kakast a kellőképpen kerek formájú színkevert vörös-columbian anyákkal. A párosításból származó kavalkádból csak a karvalyszínű és az ezüst karvalyszínű tojókat és kakasokat hagyta meg. A szóbanforgó tojók a kendermagosra tiszták voltak, viszont a kakasok nem, ezért még további nemesítési eljárásoknak (testvérpárosításoknak) kellett alávetnie őket, mire egy egységes állományt kapott.

Roth 1975-ben kezdte elismertetni a fajtát. Elsőként a megfelelő szakmai bizottság elnöke elé vitte őket, ahol megszerezte a BZA támogatását. 1976-ban megvolt a fajta első hannoveri kiállítása is, ahová Német kendermagos tyúk (Deutsches Kennhuhn) név alatt nevezte őket. Ez kiverte az összes létező egyesületnél a biztosítékot, ugyanis úgy ítélték meg, hogy a német és a kendermagos általános szavakat magáévá akarja tenni. Így végül hosszas tanácskozást követően, a kitenyésztés helye után 1980-ban Bielefeldi kendermagos tyúk (Bielefelder Kennhuhn) néven kerültek bejegyzésre a BDRG-nél.

Az ezüst karvalyszínű változat noha már a fajta kitenyésztésekor jelen volt feltehetőleg a Malines vonal miatt, Roth mégsem szerette volna addig elismertetni, amíg nincs egyszerre legalább 150 egyed kiállítva belőle Hannoverben. Akármennyire elvetemült ötletnek is tűnhet ez, 1985-ben és ’86-ban teljesült, így végül 1995-ben standardizálásra került a második színváltozat is. Roth saját elmondása szerint az eljárás rendkívül körülményes volt, mind a madarai fajtatisztasága, mind pedig az általa megírt sztenderd többször megkérdőjelezésre került.

A Bielefelder egy rendkívül nyugodt, kedves fajta. A csibék színe napos korban megállapítható. Az arany karvalyszín esetében a jércék barnák sötétbarna csíkokkal a fejük tetején és a hátukon, valamint egy sötét „tusvonal” figyelhető meg a szemeik és a füleik között. Ezzel szemben a kakasok jelentősen világosabb tónusú sárgás-barnák, és a fejük tetején megfigyelhető egy körömnyi méretű opálos fehér pötty. Az ezüst változat esetében hasonló pihézet figyelhető meg, azzal a különbséggel, hogy a csibék szürkésebb tónusúak.

A Bielefelder kakasok 3,0-4,0 kg-osak, míg a tojók 2,5-3,25 kg-ot nyomnak. A jércék kb. 25-30 hetesen kezdenek el tojni. Ekkor 170-180 darab, 60-65 grammos, barna héjú tojást tojnak. Kotlásra fokozottan hajlamosak. Magyarországon az arany karvaly színben elterjedtebb (a képen a kakas), viszont elvétve az ezüst karvaly változat is megtalálható (a képen a tojó).

8. Plymouth Rock

1829-ben a massachusettsi Bostonban, Dr. John C. Bennett Cochin, Dorking, Maláji viador és egyéb fajták keresztezésével létrehozott egy tájfajtát, amelyet Plymouth Rocknak nevezett el. A madarakat széles körben népszerűsítette, számtalanszor körbejárta velük a sajtót. Viszont az állomány genetikailag nem volt stabil, így a kiváló értékmérő tulajdonságait nem tudta megfelelően örökíteni. Ennek okán a tájfajta mintegy húsz év alatt ki is halt.

Négy évvel az amerikai polgárháború lezárása után, három massachusettsi tenyésztő, név szerint Mr. Upham, Mr. Spaulding és Mr. Drake, egymástól függetlenül kitenyésztett szintén egy sávozott kettőshasznú fajtát, amelyet az előző próbálkozás után Mr. Upham Új Plymouth Rock-ként állított ki először Worchesterben. Mr. Upham a környékbéli sávozott fűrésztarajú parlagi tyúkok (a Dominikai tyúkok felmenői) szívósságát szerette volna ötvözni az akkor még kuriózumnak számító import ázsiai fajták (Jáva, Cochin, Brahma) hústermelésével és nyugodt jellemével.

Ehhez egy helybéli sávozott parlagi kakast párosított fekete Jáva, illetve fekete Cochin tojókkal, és a keverék generációból csak azokat hagyta meg, amelyek sárga lábbal, illetve sávozott tollazattal rendelkeztek. Ezeket a feljegyzéseket a modernkori genetikai vizsgálatok is megerősítik, viszont a fajta genomjában nyomokban jelen van a világos (fekete-fehér columbian) Brahma, a fekete Minorka és a Langschan genetikai öröksége is. Így a fajta nem tekinthető egy hármas keresztezésnek, ennél sokkal komplexebb.

Mivel mind a rózsatarajú sávozott Dominikai, mind pedig a fűrésztarajú Barred Rock ugyanazoktól a sávozott parlagi tyúkoktól származtak, ezért az elkövetkező évben gyakran összekeverték őket kiállításokon. Az 1870-es new york-i kiállításon történt meg a kettő szétválasztása, ahogyan az 1874-ben megalakuló Amerikai Baromfitenyésztő Egyesület (APA) első kiadott fajtaleírásában is a két fajta külön szerepelt.

Az első standard szerinti Plymouth tojók még nagyon hasonlítottak az amerikai standard Dominikaira, a kakasok pedig sokkal rövidebb hátúak voltak. Az első változtatás a fajtaleírásban mintegy öt év után történt, a második pedig 1910-ben. Az utóbbi eredményezte a napjainkra is ismert Plymouth Rockot, és szülőhazájában azóta szinte változatlan.

A fehér színváltozat elsőként spontán mutáció útján jött létre a sávozott állományon belül, azonban ez nem eredményezett egy genetikailag tartós vonalat, így végül a színváltozatot egyéb fajtákkal történő keresztezésekkel stabilizálták (fehér Wyandotte, fehér Dorking). A fogolyszínű Plymouthot feltehetőleg fogoly szalagos Cochinokkal történő párosításokkal, míg az ezüstszínűt a sötét (ezüst szalagos) Brahmák bevonásával tenyésztették ki.

Magyarországra a XIX. század végén érkezhetett. A „plimut” népszerűvé vált a kiváló kettőshasznú jellege miatt. Báldy Bálint az 1957-es Baromfitenyésztés c. könyvében a következőképpen jellemzi: „[…] minden éghajlaton megélő, eléggé edzett, gyorsan növő tyúkféle. Kopárabb területen és kevésbé jó takarmányozás mellett rosszul tollasodik. Húsa kitűnő, de csontozata elég durva. Élelemszerzésre ugyan rászoktatható, azonban nagyobb szabad területeket jól nem hasznosíthatunk velük. […] A háztáji baromfiállományunk megjavításában jól felhasználtuk a plymouthokat is az elmúlt évtizedek alatt, főként a kendermagos magyar tyúkok nemesítésében.”

A Plymouth Rock egy átlagnál nagyobb, erős, széles és büszke tartású tyúk benyomását kelti. A kakasok 3,0-3,5 kg-osak, és rendkívül békések. A tojók 2,5-3,0 kg-osak, évente 170 darab, 55-65 grammos, sötét tónusú sárgásbarna héjú tojást tojnak. Kotlásra hajlamosak. A jércék 20-25 hetesen kezdik el a tojásrakást. Magyarországon a sávozott (képen a kakas), a fehér (képen a tojó), a fogolyszínű szalagos és az ezüstszínű szalagos (videó) színváltozatokban a legelterjedtebbek.

9. Rhode Island (Red)

A 19. század végén az Egyesült Államokban, ezen belül Massachusetts és Rhode Island államokbéli piacokon egyre inkább megnőtt az igény a tojásra és a csirkehúsra. Éppen ezért a környékbéli baromfitenyésztők, az élükön William Tripp és John Macomber úriemberekkel, a fejükbe vették azt, hogy a környékbéli parlagi tyúkok tojás- és hústermelését feljavítják import fajtákkal történő keresztezésekkel.

A parlagi tyúkok tojástermelését barna Leghornok felhasználásával növelték, míg a hústermelést az Ázsiából frissen importált tyúkállományokkal (Maláji viador, Brahma, Jáva). A fajta az impozáns mélyvörös színét a Malájitól kapta, míg a rózsatarajt valószínű a vörös Jáváktól örökölte. Mind a fűrész-, mind pedig a rózsatarajú változatot egyszerre, sokszor egy állományon belül tenyésztették. Elsőként „Tripp-féle tyúkokként”, illetve „John Macomber-féle tyúkokként” hivatkoztak rájuk. I. C. Wilbour nevezte őket először „Rhode Island Red”-nek, valamikor az 1880-as évek környékén. A fűrésztarajú változatot 1904-ben, míg a rózsatarajút 1905/6-ban fogadta el az APA.

A fajta ezt követően felfelé ívelt. 1916-ban, egy connecticuti tojástermelési versenyen, egy Rhode Island Red tojó egy év alatt 257 tojást tojt, amellyel lekörözte a 255-öt tojó fehér Leghornt, ahogyan a holtversenybe kerülő 254-et tojó fehér Wynadotte-ot és sávozott Plymouth-ot is. Ugyanitt 1922-ben 260-as tojástermeléssel a fajta legjobban teljesítője a második lett, egy fehér Leghorn hárommal beelőzte, viszont a Plymouth és a fehér Wyandotte továbbra sem ért a nyomába, mindkettő 10-15 tojással lemaradva kullogott utána. Viszont a 30-50 egyedből álló állományok átlagtermelése mindig az utolsók között volt, ugyanis az összes közül a legtöbbet kotlottak.

A kiváló tojástermelésére a hibrid ipar is felfigyelt. Ez azt eredményezte, hogy az 1940-es években a fajta ketté szakadt. Az ipari típus jellemzően kisebb méretű, halványabb, szinte rozsdavörös tollazattal bíró, és a mérnökök teljesen kiölték a kotlási hajlamot a vonalból. Ezeknek gazdasági okai voltak: a tojók minél kisebb méretűek, annál kevesebb takarmányra van szükségük egy tojás előállításához, és ha nincs jelen a kotlási hajlam, akkor megszakítások nélkül többet tojnak.

A dísztyúk típusú Rhode Island nagyobb méretű, és kotlásra fokozottan hajlamos. A „ragyogó, gazdag, egységesen mélyvörös” szín a kívánatos. Olyannyira mélyvörös, hogy három méter távolságról nézve már szinte feketének kell tűnnie, viszont a fedőtollazatban egy fekete folt sem lehet. Az első standard elfogadása óta az előnyös vörös tónus egyre inkább sötétedett. Ez majdnem a fajta bukását idézte elő, ugyanis minél mélyebb és egységesebb lett a vörös, a tollazatminőség és a növekedési ütem annál inkább romlott. Ezeket a madarakat „selyemtollúnak” nevezték. Néhány tenyésztő csodatételének köszönhető, hogy a fajta végül az összes kívánatos gazdasági és küllemi követelményeknek eleget tud tenni még napjainkban is.

A „rodejlend” a 20. század elején, a magyarországi parlagi fajták javítása céljából került importálásra. Báldy Bálint (1957) a következőképp jellemzi: „Ha okszerűen takarmányozzák, télen is igen jól tojik. […] A rhode islandok kevésbé szorgalmas élelemkeresők, így velük nagy területet nem hasznosíthatunk. […] látszólag fogékonyabbak a betegségek, főként a gümőkor (Marek – a szerk.) iránt. Ez azért van, mert keveset mozognak, rendszerint egy csomóban vannak és könnyebben fertőzhetik egymást. […] A rhode island igen jó kettős hozamú (hús és tojás) tyúk, tisztavérben tenyésztve is, de különösen, ha keresztezzük a sárga magyar tyúkkal.”

A Rhode Island egy átlagos méretű, kocka formájú, vízszintes tartású tyúk benyomását kelti. A taraj lehet egyenes fűrésztaraj vagy szabályos rózsataraj. A lábak élénk sárgák, a tollazat ragyogó, egységes, erős tónusú mélyvörös. A kakasok 3,0-4,0 kg-ot nyomnak. A 2,4-3,0 kg-os tojók évente 170-180 darab, barna vagy sötétbarna héjú tojást tojnak. A jércék 24-26 hetesen kezdik el a tojásrakást. Magyarországon nem a legnépszerűbb, a leginkább az USA-ban elterjedt.

A Rhode Island White-ot szintén Rhode Island államban tenyésztették ki az 1880-as években, de nem a Rhode Island Red fehér változata, hanem egy teljesen önálló fajta. Fehér Wynadotte kakasokat pároztattak fogolyszínű Cochin tojókkal, majd pedig a jércéket visszakeresztezték Cochin kakassal. Az így kapott Cochin keverék kakasokat pedig rózsatarajú fehér Leghorn tojókkal párosították. Valamivel jobb tojástermelésű, a tojóhibrid ipar előszeretettel alkalmazza, ugyanis ezüst hordozók, így pedig a tojókat vörös kakasokkal pároztatva, a csibék neme napos korban megállapítható. Magyarországon kiállítási minőségben abszolút nincs jelen, és nemzetközi szinten is ritkának számít. Olyannyira népszerűtlen, hogy általában a köznyelvben ha valaki a Rhode Island-ről beszél, akkor a vöröst érti alatta.

10. New Hampshire

Az 1900-as évek elején a new york-i és a philadelphiai piacokon egyre nagyobb lett az igény a csirkehús iránt, amelyet a Rhode Island Red a lassú fejlődési ütemével aligha tudott kielégíteni. Éppen ezért, a Massachusetts és a New Hampshire állambéli farmerek elkezdték a Rhode Island tyúkjaikat úgy szelektálni, hogy azok a leggyorsabban a lehető legnagyobbra nőjenek. A tojástermelés, és még inkább a küllem mellékes volt.

A fajtát megalapozó szelekciók 1905 és 1915 között történtek, és ezt javarészt a környékbéli farmerek végezték. Egyedül és kizárólag a Rhode Island Red tyúkokat nemesítették, egyéb fajtákkal nem keverték. Mindeközben felütötte a fejét a pullorózis (egy Salmonella baktérium okozta fehérhasmenés), amely a mintegy 80%-os mortalitásával drasztikusan megnehezítette a folyamatot. Kormányzati felhívásra a New Hampshire-i Mezőgazdasági Főiskola egyik professzora, Dr. A. W. „Red” Richardson elkezdte tesztelni az államban fellelhető baromfiállományokat, és összesen ötöt talált, amelyek nem voltak érintettek.

Dr. Red egyik tanítványa Oliver Hubbard volt, aki testvéreivel megalapította a Hubbard Farms csibekeltető tanyát. Az egyik salmonellamentes állomány éppen a Hubbard család pincéjében található Rhode Island Red tenyészállomány volt. Vásárlói visszajelzések alapján a fehérhasmenéses csirkék 80%-os elhalálozásához képest, a Hubbard csirkék elhullása 1,6%-os volt. A Hubbard család kapva kapott az alkalmon, és a „Hubbard Chicks Don’t Die” (A Hubbard Csirkék Nem Pusztulnak El) szlogen alatt elkezdték eszméletlen módon értékesíteni a napos csibéiket. A vállalkozás ekkor hihetetlen módon beindult, és még azóta is szárnyal.

A Hubbard Farms nagy vagyona lehetőséget teremtett az akkor még modernnek számító szelekciós módszerekhez szükséges infrastruktúra kiépítéséhez. Ilyenek voltak a csapófészkek, illetve az ivadékvizsgálat. Előbbi a tojástermelést nézi, utóbbi pedig azokat a párosításokat keresi, amelyekből a legjobb termelésű utódok kelnek, akár tíz szempontot is vizsgálva. És ekkora eszközparkkal felruházva, a Hubbard elkezdte a Rhode Island Red tényleges nemesítését a hústermelés alapján.

A nemesítési munka 1935-re ért be. Addigra az intenzív szelekció miatt olyannyira eltávolodtak a Rhode Island Red-től, hogy az APA egy új fajtaként jegyezte be a New Hampshiret, aranybarna színben. Azóta az amerikai sztenderd még kibővült a fehér, illetve a kékmintás-aranybarna színváltozatokkal is. A New Hampshire tyúkokat 2018-ban New Hampshire hivatalos állami szárnyasává választották.

A New Hampshire egy meghatározó fajtája volt a magyar mezőgazdaságnak. A KÁTKI (Kisállattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézet) még egy külön, napos korban szexálható vonalat is kialakított a kisgazdák számára a ’70-es években. Báldy Bálint (1957) a következőképp jellemzi a fajtát: „Elterjedésük kívánatos! Bár a nagyobb testűekhez tartozik, mégis viszonylag igen gyorsan fejlődik, s 6 hónapos korban már tojni kezd. Tojásai súlyosak és nagyon szép, sötétbarna színűek. A hampshirek értékes kettőstermelésű (hús és tojás) állatok, s ezért nagyon alkalmasak az egyes vidékeken még igen aprótestű sárga magyar tyúkok keresztezésére, hogy utóbbiak testsúlyát növeljük és tojásait megjavítsuk.”

A New Hampshire egy közepes méretű, robosztus, széles formájú és közepes magasságú tyúk benyomását kelti. A kakasok 3,0-3,5 kg-os testtömeggel bírnak. A 2,0-2,25 kg-os tojók évente 170-180 darab, 55-60 grammos, barna héjú tojást tojnak. Kotlásra hajlamosak. A jércék kb. 24-26 hetesen kezdik el a tojásrakást. Magyarországon az aranybarna színváltozatban a legelterjedtebb, de fel-fel bukkan kékmintás-aranybarnában, illetve fehérben is.

Hibrid vagy dísztyúk?

Nos, hát erre a kérdésre egyértelmű válasszal sajnos nem tudok szolgálni. Csak szempontokat tudok lefektetni, és ezek mentén tárgyalni a kérdést. Vannak olyan szemszögek, amelyekből a hibridek az egyértelmű választások, de léteznek olyanok is, amelyekből a dísztyúkok fényévekkel jobb megoldást nyújtanak.

Tojás és hústermelés

Szerintem ha eljutottál a cikk ezen pontjához, már eléggé körvonalazódott benned a kép, hogy a dísztyúkok gazdasági termelése labdába nem rúg a hibridekével. A kettőshasznúként kitenyésztett fajták gyarapodási sebessége és hústömege egy tanyasi tyúkéval egyenlő. Számokban ez az analóg hibridek növekedési ütemének a kétszerese, a szolgáltatott csirkemell mennyisége pedig durván félszer annyi. Amiben viszont eltérnek az a minőség. Míg a szóbanforgó brojlereket a tanyasi jelleg megtestesítőjeként gyártják, a húsuk íze és textúrája nem ér fel a fent bemutatott dísztyúkok által adott zamattal és állaggal.

A dísztyúkok tojástermelésének tárgyalásakor eléggé ingoványos talajra lépünk. Az európai egyesületek semennyire sem kérik számon a tenyésztőkön az állományaik termelését, aminek következtében az első évben letojt tojások száma nem fajtafüggővé, hanem vonalfüggővé vált. Lengyelországban és Csehországban pl. működnek génbankok, amelyek ezeknek a fajtáknak a tojástermelését vigyázzák, de Magyarországon az ilyen jellegű intézmények mára már csak az őshonos fajtákkal foglalkoznak komolyabban.

Tapasztalat, hogy a kiváló küllemű, jól szelektált, kiállítási minőségű dísztyúkállományok által produkált számok kisebbek, mint a fajtasztenderdbe rosszabbul illeszkedőké. Ez azért van, mert az utóbbiak kevésbé beltenyésztettek, így gazdagabb genetikai háttérrel rendelkeznek. Persze vannak kivételek, de az eszméletlenül gyengén szervezett tenyésztés miatt sajnos ez a tendencia lett a mérvadó.

Ezeknek fényében, ha elmész egy tenyésztőhöz pár szárnyasért, én egy kellemes középutat javaslok a válogatáshoz: a viszonylag jó küllemű, de mellette szélesebb farú, jó vitalitású, élénkpiros tarajú jércék megválasztásával aligha lőhetsz mellé. De mivel az állományok tojástermelése nem ellenőrzött, mára már szinte mind a tíz fajtára kijelenthető az, hogy a tőlük reálisan elvárható éves tojástermelés az 150-180 darab között mozog. És ez egy lapon nem említhető a tojóhibridek által elért 270-290 darabos teljesítménnyel.

Tovább árnyalja a képet, ha figyelembe vesszük azt, hogy egy tojótyúk egy kilogramm tojás előállításához hány kilogramm takarmányt fogyaszt. Ezt takarmányhasznosítási mutatónak (FCR-nek) nevezzük. Egy tojóhibrid vagy egy Brakel kb. 110-120 gramm takarmányt eszik naponta. Viszont egy tanyasi jellegű brojler, egy Australorp vagy Plymouth tojó 135-145 grammot. Tehát a tojótípusú tyúkok FCR értékei a tojásra nézve jelentősen jobbak, mint a kettőshasznúaké. De a kettőshasznú cserébe nagyobbra nő, így miután kitojta magát, és levágod, egy háromfős család jóllakik vele.

A tárgyalt gazdasági mutatókat a könnyebb átláthatóság céljából a 3. táblázatban összegzem.

Tyúk	Kakasok kora vágásra	Éves tojástermelés	Egyéves tojók tömege	Éves FCR (kg tak./kg tojás)
tojóhibrid	–	270-290	1,70-2,35 kg	2,4-2,6
közepes brojler	10-12 hét	160-180	2,75-3,00 kg	4,9-5,5
lassú brojler	14-16 hét	180-250	2,25-2,75 kg	3,3-4,6
tojótípusú dísztyúk	46-52 hét	160-180	1,75-2,50 kg	3,9-4,4
kettőshasznú dísztyúk	24-30 hét	140-180	2,00-3,00 kg	4,6-5,9

A táblázat alapján egyértelmű, ha tojásban utazol, akkor a tojóhibridek megválasztása jobban megéri. De ha húsra is szükséged van, akkor a tanyasi jellegű brojlerek a kedvezőbbek. Általában a táposboltokban mindkettőt lehet rendelni, akár előnevelten is, ezért a kettő vegyes tartása is járható utat jelenthet.

Életképesség, szaporaság és küllem

A dísztyúktenyésztők ha még eddig nem átkoztak el, ezután a fejezet után bízom benne, hogy már nem is fognak. Akik pedig igen, azoknak ha most nem puhítom meg a kőszívét, akkor semmikor.

A tyúkok megválasztásakor a gazdasági termelés mellett egy másik szempont is lényegessé válik, mégpedig az állomány önfenntartó képessége. És igen, a hibridek sok mindenre képesek, de erre nem.

Ahogyan azt a hibridekről szóló fejezetben kiveséztük, sem a tojók, sem pedig a brojlerek nem képesek teljes mértékben örökíteni a markáns gazdasági tulajdonságaikat. És végtermék mivoltuk miatt nem is úgy vannak kitalálva, hogy tudják. Ha a gazdasági mutatók örökítésének hiánya nem tántorított el a próbálkozástól, akkor a termékenységi ráták majd el fognak: tapasztalat, hogy 30-40%-nál nagyobb bújtatási arányok csak csodával határos módon érhetők el, még kotlóssal keltetve is.

Amúgy a tanyasi jellegű brojlerek némelykor elkotlanak. Nem olyan gyakran, mint a dísztyúkok, de gyakrabban, mint azt híresztelni szokták. Azért megültetni őket nem ajánlom, mert ha egy 3,5 kilós kotlós rálép egy 50 grammos csibére, kiskanállal sem szeded le a talpáról utána.

Tehát a hibridállomány nem önfenntartó, így évről évre újakat kell venned. A brojler tojók gyakran egy-két év után olyannyira elhíznak, hogy ha nem vágod le őket, akkor kvázi megfulladnak. A tojóhibrideknél más a történet, ők minimális veszteségekkel megvannak éveken át, kb. 15%-os évenkénti termeléscsökkenés mellett. Csakhogy az erős tojástermelésnek nagy ára van. A hároméves kort ritkán haladják meg, ugyanis egyrészt a veséjük, másrészt a szaporítórendszerük tropára megy a túlhajszoltság miatt.

Tehát az első dolog, amit a dísztyúkok tudnak, de a hibridek nem, az a szaporodás. Az életképesség pedig vonalfüggő. A tyúkok genetikai mutációra fokozottan hajlamosak, és egyes mutációk az immunrendszer alulműködését is előidézhetik. Ezek a belterjesebb dísztyúkállományokban megmutatkoznak. A gondos tenyésztő azokat a madarakat, amelyek betegesebbek, az első adandó alkalommal kiszelektálja. A kevésbé körültekintőek viszont nem, ami azt eredményezi, hogy az életképesség fajtán belül vonalról vonalra erősen változik.

A takarmányozásra mind a hibridek, mind pedig a dísztyúkok érzékenyek. Nagyon fontos mindkét esetben a teljes értékű, aminosavakban, zsírban, rostban, vitaminban és nyomelemben gazdag takarmány biztosítása, mert a fajtákban és hibridekben rejlő potenciál csak így mutatkozik meg igazán. Mindemellett a hiánybetegségek a jobban teljesítő állományokban elég gyakran előkerülnek, és ezeket csak a megfelelő takarmánnyal tudod kiküszöbölni.

Végül a küllem. Az európai sztenderd Leghorn kecsességéhez, a Brakel ámulatba ejtő autoszómálisan sávozott mintázatához, a Rhode Island Red meggyvörös megjelenéséhez vagy a szalagos Plymouth hímzett fedőtollazatához aligha hasonlítható bármilyen lestrapált tojóhibrid vagy brojler. Talán ez a garancia arra, hogy az elkövetkező száz évben (ha nem változik semmi, akkor fele ekkora tojástermeléssel) az ínyencek tyúkudvaraiban még jelen lesznek.

A dísztyúkok a tojótápon is jól elélnek, ezért ha számodra fontos a tojástermelés, de szeretnél pár tyúkban gyönyörködni is, amikor mész megetetni őket, akkor a tojóhibridek és a dísztyúkok vegyesen tartása ideális megoldást jelenthet számodra. Tudományos megfigyelés, hogy a tojók termelése jobb kakas jelenlétében. Ezért egy jóvágású Itáliai kakassal nem csak a tyúkudvarod általános benyomását növelheted, hanem a tojások számát is. Viszont arra mindenféleképpen ügyelj, hogy az állatok temperamentuma passzoljon, ugyanis az erősebb vérmérsékletűek terrorizálhatnak egy egész tyúkudvart, ha a társaik visszahúzódóbbak.

Összegzés

Ha eljutottál eddig a cikk olvasásában, nem tudok mást tenni, mint gratulálni. Sikeresen végig rágtad magad mind a 7500 szón. Mielőtt még lefőznél egy kávét és kilépnél, a következő gondolatokat mindenféleképpen vidd magaddal:

• A tojóhibridek, adekvát takarmányozás mellett, háztáji körülmények között is jól tarthatóak.
• A kettőshasznú hibridek lényegében lassabb fejlődési ütemű brojlerek.
• A modern dísztyúktenyésztés figyelmen kívül hagyja a gazdasági termelést, aminek következtében a fajtatiszta tyúkok tojástermelése évtizedről évtizedre romlik.
• A hibridek nem képesek megfelelőképpen örökíteni a gazdasági tulajdonságaikat, így a hibridállomány nem önfenntartó.
• A tárgyalt dísztyúkok többsége kotlásra enyhén vagy fokozottan hajlamos.
• A dísztyúkok képtelenek labdába rúgni a hibridek termelékenységével, de küllemben és élethosszban továbbra is verhetetlenek.

Vass Dávid

Források

1. Bogenfürst Ferenc, Horn Péter, Sütő Zoltán, Gaál Katalin, Kovács Gellért, Baromfietenyésztés, 2011.
2. Erdős Adél Dorottya, Molnár Szilvia, Szűcs István, Szőllősi László; Economics of egg production in alternative housing systems – a hungarian case study; The Annals of the University of Oradea. Economic Sciences 2020, 471-481.
3. wotapullet.co.uk
4. babolnatetra.com
5. Klaus Damme; Economics of Dual-Purpose Breeds – a comparison of meat and egg production using dual purpose breeds versus conventional broiler and layer strains, LOHMANN Information, 50.2, 2015, 4-9.
6. lohmann-breeders.com
7. interbrofarm.ro
8. Irene Katogianni, P.E. Zoiopoulos, K. Adamidis, K. Fegeros; Comparison of two broiler genotypes grown under the European Union organic legislation, European Poultry Science, 72.3, 2008, 116-120.
9. integrazabcice.cz
10. livestockconservancy.org: Leghorn
11. svamrocks.de
12. Elly Vogelaar, History of the Australorps, Aviculture-Europe Foundation, 2014.
13. Dr. Karl Ruß, Das Huhn als Nukgeflügel für die Stadt- und Landwirthschaft, Magdeburg, 1884.
14. Horst Müller, Italiener und Zwerg-Italiener – Repräsentanten des leichten Landhuhns, Geflügelzeitung, 23, 2020.
15. brakelhoen.eu
16. Jan Schaareman, Brakel and Brakel Bantams, Aviculture-Europe Foundation, 2010.
17. livestockconservancy.org: Sussex
18. rbst.org
19. bielefelder-kennhuhn.de
20. plymouthrockfanciersclub.com
21. extension.illinois.edu
22. backyardpoultry.iamcountryside.com: Plymouth Rock Chicken
23. livestockconservancy.org: New Study Determines Ancestry for White Plymouth Rock Chickens
24. W. F. Kirkpatrick, L. E. Card, Fourth annual international egg laying contest, 1916.
25. W. R. Kirkpatrick, Tenth Annual International Egg Layin Contest at Storrs, Conn.,Poultry Science, 1922.
26. livestockconservancy.org: Rhode Island Red – Non Industrial Chicken
27. amerpoultryassn.com
28. backyardpoultry.iamcountryside.com: The History of Rhode Island Red Chickens
29. redcombgenetics.co.nz
30. livestockconservancy.org: New Hampshire Chicken
31. Szalay István, A régi magyar baromfifajták tenyésztése a KÁTKI-ban, Baromfi, 22-25.
32. D. C. Oliveira Pereira , K. O. Silva Miranda, L. C. Demattê Filho, G. V. Pereira, S. M. Stefano Piedade, P. R. Berno; Presence of roosters in an alternative egg production system aiming at animal welfare, Revista Brasileira de Zootecnia, 46.3, 2017, 175-184.
33. Báldy Bálint, A baromfi tenyésztése, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1957.
34. V. Gerzilov, V. Boncheva, P. Petrov; Egg Production From Dual Purpose Hen Genotypes Reared in a Free Range System, Bulgarian Journal of Agricultural Science, 24.1, 2018, 119-125.
35. Standard European Păsări de Curte în Ilustrare, FNCPPAMR, Baia Mare, 2012.